A Tejútrendszer szívében egy szupernagy tömegű fekete lyuk található, amely négymilliószor nagyobb, mint a mi Napunk. A közelében a tér és az idő annyira torzult, hogy még a fény is csapdába esik, ha tizenkét millió kilométeren belülre merészkedik. Einstein szerint odabent rejtőzik az idők vége. A huszonegyedik századi fizika szerint a valóság sokkal bizarrabb lehet. A fekete lyukak ott vannak, ahol egykor a legnagyobb tömegű csillagok ragyogtak, mai tudásunk peremén. A természetben előforduló objektumok, a gravitáció elkerülhetetlen szüleményei, amikor túl sok anyag túl kis helyre omlik össze. Bár a természet törvényei megjósolják létezésüket, mégsem tudják pontosan leírni őket. A fekete lyukak olyan helyek a térben és az időben, ahol a gravitáció, a kvantumfizika és a termodinamika törvényei egymásnak feszülnek. Kezdetben olyan szellemi kivívásnak tekintették őket, hogy egyszerűen el sem hitték a létezésüket, de az elmúlt néhány évben kezdett elénk tárulni egy új szintézis egy mély kapcsolat a gravitáció és a kvantum-információelmélet között, amely olyan holografikus univerzumot ír le, ahol a tér és az idő kvantumbitek hálózatából bukkan elő, a teret pedig féreglyukak ívelik át. A maga nemében páratlan könyvükben Brian Cox és Jeff Forshaw professzorok a fekete lyukakról alkotott ismereteink végső határáig kalauzolnak el. A fizika egy évszázadot átívelő, Einsteintől Hawkingig és rajtuk túlra, a kutatások élvonalába vezető tudományos kalandozásunk azzal a megdöbbentő következtetéssel zárul, hogy világunk talán óriási kvantumszámítógépként működhet.